Egy este történt, mikor pár barátommal bementünk Stormwind legdrágább, és legeldugottabb kocsmályába. Odakint az eső zihált, így senkinek nem volt kedve kimenni. Fáradtan, kimerülten ültem le a kocsma pultjához. Diadalittas nap volt ez a mai...-gondoltam- A Hordások seregeit ki űztük Warson Gulch területeiről. Bár sajnos ez nem sokáig fog így maradni. Épeen már a negyedik sörömet ittam, amikor észrevettem, hogy mögöttem az asztalnál vidám emberek sugdolóznak. nem sokat vettem ki a szavaikból, de annyit biztosan, hogy róllam beszélnek. Túl fáradt voltam akkor, hogy ilyesmikkel törődjek. Biztosan a hátamon a pengét csodálták. Egyszer csak oda jött hozzám egy öreg, fabottal közlekedő Mágus. Igazából akkor még nem tudtam, hogy ki lehet ő. Azt mondta nekem, hogy nem ismer más harcost, akibe ennyi erőt, energiát, és elszántságot lát.(Energiát... pfff.... gondoltam magamba... ha tudná, hogy hogy ki vagyok fáradva). Tudom, hogy mit gondolsz, de egy ilyen nap után nem is csodálom.. amiket ma véghez vittél, olyanra nem sok ember képes ien fiatalon. Bevallom neked őszintén, én sem voltam jobb náladnál... Viszont kérdeznék valamit tőled - mondta a mágus - Ismerlek már téged. Figyeltelek. De egy valamit nem értek, hogy miért hívnak téged pusztítónak? -Tudod barátom.. ez egy régi történet... Kis koromba, nagyon szétszórt gyerek voltam talán a leglustább, és legbutább a társaim között. Ám egy napon Darnassus városán át éppen egy csapat Mágus vonult át. Ez tizenegy éve volt. Ekkor kezdődtek a nagy háborúk Azeroth területén. Apámat megkértem, hogy vigyen el magával a városba. Nem voltunk gazdagok. Apám árus volt Darnassusba, Anyám Potionokat gyártott a harcba indulóknak. -hörpintettem eggyet a sörömből- Szóval, amikor ott voltam Darnassusba, és láttam, hogyan gyakoroltak a mágusok, megtaláltam életem értelmét! Énis Mágus szerettem volna lenni... Mindent megtettem volna annak érdekében, hogy egyszer egy zászlóalj alatt szolgáljak velük. Meg akartam kérni a vezérüket, hogy vigyenek magukkal kitanítani engem. Azt mondták, hogy körülbelül egy-két hét múlva visszatérnek, és akkor majd megnézik, hogy alkalmas vagyok-e. Otthon a szobámban epekedve vártam, hogy végre szóljanak, hogy mikor térnek vissza a harcból. Ám egy napon rossz híreket kaptunk. A csatát elvesztettük. Az összes mágus odaveszett. Horda pengéken voltak a példaképeim. Ez nagy csapás volt a számomra. Elhatároztam, hogy ki- írtom az összes Hordást, amiért ezt tették velem. Még azon a napon este kiosontam a házból, és elfutottam Darnassusba, hogy a nagy könyvtárból kivegyek egypár könyvet. csak egy baj volt. Nagyon lusta voltam akkoriban, és sajnos nem tudtam olvasni. Nem tanultam meg, mert nem láttam hasznát.Nagyon szomorú voltam. hetekig ki sem mozdultam a szobámból. Nem ettem, nem ittam, csak sírtam. Hogy tehették ezt... nem tudtam elhinni. -nagyot kortyoltam most a sörömből- Áhh... szóval még az nap elhatároztam, hogy valamilyen módot találok arra, hogy megfékezzem a Horda gyilkolásait. Napokig törtem az agyamat, jártam utánna a városon. Egyszer egy ember behívott egy nagy templom szerűségbe. meg akarta nézni, hogy mit tudok. Felmérte, hogy mit tudok, és javasolta, hogy Harcos legyek. Elhatároztam hát, hogy Harcos leszek. Igazság szerint jobban örülök most, hogy Harcos lettem, minthogy a mágia világát hódítottam volna meg. Távol áll tőlem ez a tudomány. Szóval elkezdtem edzeni. 1 cél lebegett a szemem előtt. Megbosszulni a példaképeimet!!! És innen jön a becenevem. Annyira harcos akartam lenni, hogy elkezdtem úgy is viselkedni. Igazán nem akartam, de olyan dolgokat csináltam, hogy visszagondolva a hajamis égnek áll tőle. Felgyújtottam a barátom házát, elüldöztem apám hófehér tigrisét, anyám összes értékes virágjait letapostam, szóval csak pusztítottam. Innen jött a becenevem. Horda utáni gyűlö- letemet az fogozta leginkább, amikor apám meg anyám jött haza Darnassusból. Nagy úri vacsora volt, mindeki a legszebb ékszereibe ment,és a legcsinosabb ruhájukba. A Hordások csak a hazsonra gondolva, a vacsora színterét körbevéve, beosontak a vacsorára, és a sok ártatlan embert, akik nem tehetnek semmiről, lemészárolták... Másnap reggel egy szépen öltözött ember vonult be kapunk alá nagy, fehér lovon. Ő hozzta a roszhírt. Amit akkor éreztem, azt sosem felejtem el. Erre emlékezek mindíg, amikor egy hordás fejét veszem. Ki tudja.. egyszer majd végzek talán Thrall-al. Nap nap után teltek az évek, amíg fel nem nőttem. Kiemelkedő voltam a többi társam között. Hamarosan megszűntek azok a dolgaim, amikért addig pusztítónak hívtak, viszont lettek helyette újak. Ezek szerencsére már jó értelmét adták a becenevemnek. 1 ütésből kinyírni egy Murlockot, vagy egy Defias Minert. Nem mindennapi tehetség voltam. Vagyis... vagyok. A barátaim szerint. Magambat bátorságot és elszántságot érzek. Meg akarom bosszulni Társaim, és legfőképpen szüleim ok nélküli elvesztését!!!!! A Mágus nem szólt semmit, csak csendben felállt. Ekkor láttam, hogy egy könnycsepp fordul ki a szeméből.Úgylátszik ezt még nem tudta róllam. Rekett, sírástól remegő hangon megszólalt: -ezt most én fizetem! -és elment- Ekkor vissza emlékeztem a szüleimre... Keservesen elkezdtem zokogni a kocsma pultjának dőlve. A kocsma lassan, szomorú hangultatba el kezdett oszlani. Már az eső is elállt odakint. Csak a madarak keserű károgása hallattszott átt a Tröpe negyed kongásain...